Igazából nem emlékszem hogy is volt. hazaértünk és voltunk.

BB talán aludt, mi izgultunk, hogy eleget eszik-e, eleget alszik-e...stb.

Este megvolt az első fürdetés is. Természetesen sírással, de nem voltunk ügyetlenek. Én fürdettem.

Ekkor már fájt Anya lába. De mivel vasárnap volt, és hétfő és kedd is szünnap volt, így csak bizakodtunk, hogy nem lesz gond. Az éjjel nem volt nyugis. BB nem sírt, csak jelzett, hogy éhes. Én keltem fel, tettem Anya mellé, evett, majd vissza a kiságyba. A tisztábatevés anya dolga volt. Ezt nem mertem még bevállalni.

Hétfőre már nagyon fájt Anya lába. Abban maradtunk, hogy felpolcolja, és nem kel fel. Így én pelusoztam, mászkáltam, fürdettem. És aggódtam. És mindenki aggódott.

Szerda reggel egyből a sürgősségire mentünk. Onnan UH. És megmondták amit sejtettünk, ill tudtunk. Mélyvénás trombózis. Anyának be kell feküdni a kórházba. A kérdés az volt, hogy BB-vel vagy nélküle, és ha nélküle, hogy eszik BB? Aki közben otthon volt a nagyszülőkkel, és már éhezett, mert a lefejt tej elfogyott, mi meg nem tudtuk mi lesz.

Hála égnek a belgyógyász doktornéni megértő volt, és elrendezte, hogy Anya a nőgyógyászaton feküdjön, mellette lehessen BB, és a csecsemőosztályról jönnek fürdetni a kicsit. Hiszen Anya nem kelhet fel. Szigorú fekvés van.

Alapjában ez öröm volt az ürömben. Én go haza BB-ért, gyorsan összepakoltam a cuccait, és vittem be, mert már éhes volt.

3 napig voltak otthon, és újra kórház. szerencsére jól viselték. BB főleg, Anya kevésbé, de tartottuk benne a lelket. Muszáj volt. 3 hétig maradtak...